A Karsztvidéken élő emberek megszokták, hogy barlangokkal, aknákkal, mélybe tűnő folyókkal, tavakkal és szokatlan forrásokkal vannak körülvéve, amelyek nagy esőzések vagy áradások idején előtörnek a föld alól, de amikor a hömpölygő víz furcsa „halakat” hozott a felszínre, amelyeknek ráadásul hófehér bőrük, hosszúkás testük, hosszú farkuk és négy lábuk volt, az igazán rendkívülinek számított. A helybéli emberek, akik úgy hitték, hogy egy félelmetes sárkány lakik a Postojnai cseppkőbarlangban, valóban sárkányfiókáknak gondolták ezeket az állatokat.

Ki fogja megszelídíteni a sárkányt?

Az összes errefelé keringő történetet meghallgatva nemcsak a kíváncsi helybélieket izgatták a „sárkányfiókák”, hanem a tudósokat is. A 18. században a biológusok egymással versengve, jóformán azon hadakoztak egymással, hogy ki fog elsőként bemutatni egy új állatfajt a Postojnai cseppkőbarlangból. Giovanni Antonio Scopoli volt az, akinek elsőként sikerült befognia e rendkívüli teremtmények élő példányait és 1768-ban megszületett a „sárkányfiókák” tudományos leírása, amelyek a Proteus anguinus latin nevet kapták. A Fajok eredete c. művében (1859) még Charles Darwin is említést tett ezekről a Postojna földalatti világából származó hihetetlen lényekről.

A Földalatti Világ Királynője?

A barlangi vakgőték a dinári karsztban őshonosak, ami azt jelenti, hogy a világnak csak egy nagyon kis részén találhatók meg, ezen a kis területen, és Szlovénia, azon belül a Postojnai cseppkőbarlang a fő élőhelyük. A barlangi környezet különlegességei – a sötétség, az állandó hőmérséklet és a hosszú, táplálékmentes időszakok – tették a vakgőtéket a túlélés úttörőivé és egyedi tulajdonságaik mintha szupererővel ruházták volna fel őket.

Szuperhősök!

A barlangi vakgőték külseje igen szokatlan: hosszúkás, kígyószerű a testük, 25-30 centiméteres hosszuk miatt a legnagyobb barlangi ragadozók. A bőrük halovány és rózsaszínű, csaknem teljesen áttetsző. Kis, rövid lábaikon három ujj található az első végtagjaikon, és kettő a hátsó lábaikon. A vízben lábaik segítségével, kígyószerűen tekergődző testtel haladnak. Külső kopoltyúkkal és primitív tüdővel lélegeznek. Bár a felnőtt barlangi vakgőtéknek nincs szeme, mégis mindent „látnak” a bőrükben lévő receptorok segítségével. Nagyon jól érzékelik prédájukat és bőrük igen érzékeny a fényre. Akár 12 évig is elvannak élelem nélkül, az élettartamuk akár 100 év is lehet.

A szerelem titkai

A tudományt évszázadokig a barlangi vakgőték „szupererejénél” is jobban érdekelte az egyik legjobban megőrzött titkuk, a szaporodásuk. Miután a földalatti folyók és tavak sötét világában élnek, és ott is szaporodnak, a tudósoknak nem sok lehetőségük volt arra, hogy szerelmi életüket tanulmányozzák. A Postojnai cseppkőbarlang legnagyobb bemutató akváriumában bekövetkező véletlen esemény azonban hozzásegítette a tudományt, hogy sok mindent megtudjunk a barlangi vakgőték szaporodásáról. 2016-ban először sikerült megfigyelni egy nőstény vakgőte peterakását és 21 „sárkányfióka” kikelését, amelyek aztán világszerte médiasztárok lettek. Itt még többet olvashat róluk.